19 kilométeres Tüskevár!

Az iskola tíz tanulója, és két túrázni szerető felnőtt komolyan vette a BSI felhívását, és egy izgalmas, kellemes, sportos nap reményében gyülekezett a Batthyányi téren szombat reggel nyolckor. A bús időjárás ellenére majdnem mindenki ott volt, aki jelentkezett, aki meg nem az bánhatja, mint ez nemsokára kiderül.

Anita, Anna, Vera, Artúr, Berkes Ricsi, Endre, Gergő, Gerlai Viktor, Sanyi, Terman Dávid, voltak a vállalkozó kedvű fiatalok, Viktor anyukája (Skoff Zsófia), és jómagam voltunk a fiatalos felnőtt kísérők. Zsófiának már itt és most köszönjük, hogy velünk volt!

HÉV-vel mentünk ki Csillaghegyre, ahol a helyi iskolában volt a rajt és a majd hőn (de milyen hőn) áhított cél, ami még egy kicsit messzinek tűnt ebben a pillanatban. Történt ugyanis, hogy a fiatalok közösen úgy határoztak, hogy az eredetileg tervezett 10, 5 km-es táv kispályásoknak való, egy ilyen kemény csapat megérdemli a középtávot: irány a 19 kilométer. Mit volt mit tenni, a kísérő felnőttek felfohászkodtak a magasságos éghez, és beadták a derekukat.

Kitöltöttük a nevezési lapokat, magunkhoz vettük az Iroda által biztosított úti csomagot, és kezdetét vette a kaland.

Az első komoly teljesítményt igénylő földrajzi pont rögtön a túra elején tornyosult elénk, a szó szoros értelmében, mert mindjárt a meredek Róka hegy megmászásával kezdtük utunkat. Megbántuk, hogy nem számoltuk a lépcsőfokokat, amiken fel kellett kapaszkodnunk, mert utólag több ezernek tűnt, de odafönn csodálatos kilátás és a valamikori kőbánya vadregényes látványa bőven kárpótolt a kemény kapaszkodóért. Innen lefelé ereszkedtünk, és az erdőből kiérve nekivágtunk az ürömi síkon átvezető, száraz időben kényelmes, széles útnak. Ami most azonban agyagos volt, lucskos, és csúszós. A ragacsos agyag azonnal belepte a bakancsokat, cipőket, megduplázva azok súlyát. Így ballagtunk tovább, tekintetünket dacosan a távoli Nagy-Kevélyre emelve, tudva, hogy ma még oda fel kell jutnunk. Közben egy futólagos Tüskevár-randevú is történt, mert itt előzött meg minket Dóri, aki ugyan utánunk startolt, de a leghosszabb távon indult, és ezért jóval gyorsabban igyekezett nálunk. Éppen csak üdvözölni tudtuk egymást, és már el is hagyott bennünket. Jó utat Dóri!

A Kő hegyi bánya bejáratánál volt az első ellenőrző pont, itt tartottunk egy rövid pihenőt, erőt merítettünk szendvicseinkből, és nekivágtunk a következő szakasznak.

A Kevély olyan, mint némely diák, amikor a házi feladatuk után érdeklődik a tanerő: becsapós. Kellemes, alig-alig emelkedő erdei utat terít a turista lába elé és időnként csodálatos kilátással andalítja el a figyelmét, aztán egyszerre kemény, köves kapaszkodó alján találhatjuk magunkat, ami nem adja könnyen magát. Ráadásul akkora köd ereszkedett ránk, hogy nem csak a kilátásban nem gyönyörködhettünk, hanem még egymást is alig láttuk. Azért csak felértünk, és egy hasonlóan köves, csúszós lejtőn leereszkedtünk a Kevély-nyeregbe, ahol a következő ellenőrző pont volt. Itt is pihentünk egy keveset, ettünk, ittunk, és abban az örömteli tudatban indultunk tovább, hogy most már visszafelé, lefelé, meg vízszintben kell gyalogolnunk.
Korai öröm, sovány öröm.

Kiderült, hogy a lefele ereszkedésnek is megvannak a maga buktatói. (Vagy inkább csúsztatói). Az átnedvesedett agyag ugyanis szánkópályához tette hasonlatossá a hegyről levezető utat. Nehéz volt ám talpon maradni, nem is mindenkinek sikerült.

A következő állomás az „Egri Várnál” volt. Valamikor a hatvanas években itt forgatták az „Egri Csillagok” filmváltozatát, és az akkor épített díszlet - kiállva az idő próbáját - mind a mai napig áll. A hely szelleméhez illeszkedve itt középkori fegyver bemutatót tartottak minden érdeklődő számára, és aki akarta, ki is próbálhatta a kardokat és társait. Persze mindenki akarta. A BSI munkatársai frissítővel kedveskedtek, ettünk is, így vágtunk neki az utolsó két szakasznak.

Kicsit (kicsit??) fáradtan bandukoltunk tovább, és ezért már kevésbé tudtunk gyönyörködni a természet szépségében, így a „Teve szikla” méltatlanul kevés figyelmet kapott tőlünk.
Áthaladtunk Pilisborosjenőn, ahol a természeti akadályok után az emberi „jóindulattal” is meg kellett küzdenünk, mert egy helyi jótét lélek átkötözgette az utat jelző szalagokat. Szerencsére a térkép segítségével hamar tudtunk korrigálni.

Innen már csak kitartás kérdése volt az egész. Újra érintettük a Kő hegyi ellenőrzőpontot, és megcéloztuk a Róka hegyet, amit a szervezők humanizmusa miatt visszafelé már nem kellett megmászni. Azért az utolsó agyagos, ázott lejtő is tartogatott némi meglepetést, ezúttal nekem, ezért írom ezt a beszámolót ecetes dunsztkötéssel a lábamon.

Végül hat és fél óra gyaloglás után fáradtan, sárosan-agyagosan, fájós lábbal, de nagyon büszkén értünk a célba! Átvettük az ajándékainkat, ittunk egy forró teát, és elindultuk haza. Hiába a fáradság, a másnapra várható izomláz, a gyors körkérdésre mindenki úgy válaszolt, hogy ez bizony jó volt, jó büszkének lenni a közös teljesítményünkre, és bármikor újra nekivágnánk.
Úgy legyen!
Végül köszönjük a BSI-nek a jó szervezést, és azt, hogy lehetőségünk volt erre a kalandra.

Gyula bácsi