Sátán jártunk

Nagy szeretettel, és ebéddel vártak minket Sátán az Ámbédkar Iskolában. Ismerkedtünk egy borsodi faluval, fociztunk ott tanuló diákokkal és megpróbáltunk megérteni az ott élők nehézségeit, örömeit.
Kedvességük, nyitottságuk engem lenyűgözött és bámulatba ejtett. Szeretném, ha kapcsolatunk folytatódna és tanulhatnánk egymástól. Nagyon sok hasonlóságot fedeztem fel a mi iskolánk szokásaiban, módszereiben.
A következő cikkben erről olvashattok.
Remélem lesz folytatása a kapcsolatunknak!

Interjú Orsós Jánossal, a Dzsaj Bhím buddhista közösség vezetőjével, a Dr. Ámbédkar Gimnázium fenntartójával.

Baranyai beás cigányként hogy kerültél Borsodba?

Egy évtizede elhívtak minket az Ózdi Tehetséggondozó Kollégiumba, hogy a pécsi Gandhi Gimnáziumban és a mánfai Collegium Martineumban már kipróbált módszerrel keressünk tehetséges, hátrányos helyzetű diákokat borsodi és csereháti falvakban. Én, aki egy baranyai cigánytelepen nőttem fel, akkor döbbentem rá, hogy mennyivel jobb dolguk van Baranyában a cigányoknak, mennyivel befogadóbb a közeg, mennyivel több lehetőségünk van az oktatásban.

Orsós János az Evangéliumi Testvérközösség virrasztásán (fotó: Harkai Péter)

Orsós János az Evangéliumi Testvérközösség virrasztásán (fotó: Harkai Péter)

Mennyiben más Borsod?

A legtöbb borsodi faluban a cigányok teljesen ki vannak rekesztve az intézményekből és a hivatalokban ülők el sem tudják képzelni, hogy egy cigány ember más is lehet, mint segélyes. Mondok egy példát: én esélyegyenlőségi szakértő is vagyok, bejelentkeztem telefonon a polgármesterhez, bemutatkoztam – az, hogy Orsós, itt nem mond semmit, Baranyában mindenki tudná, hogy cigány vagyok –, megbeszéltünk egy időpontot. Megyek, a kapu be van zárva, csengetek, kijön egy ember, rám néz és azt mondja: nem ma van a segélyosztás. És csapja rám az ajtót, úgy kellett a résbe tennem a lábam. Mondom, én a polgármesterhez jöttem. Miután kiderült, ki vagyok, nem győztek bocsánatot kérni. Én nem gondoltam, hogy ennyire cigány vagyok! De ez Baranyában biztos nem történne meg.

Hogy jött az ötlet, hogy egy ilyen térségben kell mégis iskolát csinálni?

2006-ban a Sulinova indított egy pilot programot, aminek az volt a célja, hogy feltérképezze, a baranyai modellkísérletek mennyiben alkalmazhatóak az ország más településein, ahol az érettségizettek aránya minimális. Ebből indult Hegymegen és Sajókazán a dr. Ámbédkár Gimnázium 2007-ben. Az első körben felvett ózdi kollégisták, akiket még mi kerestünk fel az általános iskoláikban, akkor lettek a munkatársaink. Így épültek egymásra a dolgok. Az első tanévben száz diákunk volt, ma az ötödik évet már négyszáz diákkal kezdjük, akiknek többsége nappalis. Négy telephelyen vagyunk ott: Sajókazán, Hegymegen, Alsózsolcán és Ózdon. Ezen kívül az Ózdi kistérség 11 településén 330 diákkal vagyunk kapcsolatban a tanodahálózatunkon keresztül; nekik épp a napokban fejeződött be a hathetes nyári táboruk.

A legtöbb iskolafenntartó ma gyerekhiányról panaszkodik, ezzel szemben nálatok évről-évre több a gyerek. Ezt mivel magyarázod?

Mindig azt mondják, hogy a cigányok nem szeretnek iskolába járni. Persze, hogy nem szeretnek! De mi azt mondjuk, ez nem a cigány gyerekek problémája. Meg kell nézni, hogy miért nem szeretnek iskolába járni ezek a gyerekek, és olyan iskolát kell teremteni, ahova majd szeretnek járni. Nagyon nagy igény van egy olyan iskolamodellre, ahol a gyerekeket és a szülőket ténylegesen partnerként kezelik, ahol számít a véleményük. Mindehhez fontos, hogy a mi iskolánk nem egy rideg hivatal, ahol összeszorul a szülő gyomra, ha belép. Nálunk egy baráti helyre érkezik. És mi nemcsak a fiatalok tanításával és az iskolai problémáikkal foglalkozunk, hanem az egész családdal, az ő problémáikkal is.

Ezt a munkát is a pedagógusok végzik?

Is. Az iskolában négy(!) szociális munkás is dolgozik. A pedagógusok is és a szociális munkások is foglalkoznak a családokkal, külön-külön és együtt is, természetesen egyeztetnek és konzultálnak a problémákról. A településeken általában azokkal a családokkal tudunk foglalkozni, arra van kapacitásunk, akiknek a családjából jár valaki a mi iskolánkba. Ezekben a falvakban önmagában még a bármilyen modern pedagógiai eszközöket alkalmazó iskola sem elegendő: azt csak a családokkal való mindennapi kapcsolattartás, a közösségben való folyamatos jelenlét és munka, azaz a folyamatos közösségi szociális munka mellett lehet eredményes. Az iskoláinkban tanító pedagógusok hamar megtapasztalták, hogy ezekhez a fiatalokhoz hatalmas türelem és folyamatos jelenlét szükséges. Az iskolának kell alkalmazkodnia az adott helyzethez, csak úgy lehet hatással a diákokra. Nagyon fontos, hogy a tanárok és a szociális munkások megértsék a telepről érkező fiatalok mindennapi gondjait, bajait. De nekünk is vannak elvárásaink a családok felé, és csak akkor tudunk segíteni, ha ők is tesznek valamit. Kis lépésekkel hatalmas változásokat értünk el a családoknál. Ugyanakkor mintát is közvetítünk: munkatársaink között számos olyan fiatal van, aki maga is telepen nőtt fel és így jutott el az érettségiig, vagy a diplomáig. Mi tudjuk, hogy jutottunk el a putriból az egyetemre.

Milyen sikereket értetek el ez alatt a négy év alatt?

Öt évfolyamos a gimnáziumunk, az első nyelvi és mindenfajta előkészítő. Az idén júniusban 26-an tettek sikeres előrehozott érettségit, egy-két vagy akár három tantárgyból, három diákunknak már minden tárgyból megvan az érettségije. Ha azt nézzünk, hogy az első évben felvett száz tanulónak ez alig a harmada, akkor nem vagyunk sikeresek. A kompetencia eredményeink is csapnivalóak. De a mi iskolánk diákjai nagyon nehezen összehasonlíthatóak más iskolák diákjaival. Az Arany János Programba vagy más tehetséggondozó középiskolába többségében olyan fiatalok kerülnek, akik sikeresek az általános iskolában. Hozzánk nem egyszerűen nagyon szegény, többségében telepi fiatalok érkeznek, hanem olyanok, akiknek szinte soha nem volt sikerélményük az iskolában. Mi nagyon mélyre nyúlunk, és így akarunk mindenkinek esélyt adni. Hozzánk olyan, nagyon értelmes fiatalok is jönnek, akik az általános iskolát funkcionális analfabétaként hagyták el. Sok fiatallal mi így kezdjük a munkát: megtanítjuk őket az értő olvasásra. Írni-olvasni tanítunk meg embereket, mert tudjuk, ha most nem figyelünk oda erre a tíz emberre, egy generáció múlva ötven írni-olvasni nem tudó ember lesz belőle.

Hogyan látod az iskola, az ott tanulók, dolgozók jövőjét? Mi lesz a következő öt évben?

Egyrészt azt látom, hogy van egy nagyon igény a munkánkra, hiszen a problémás cigány gyerekektől, fiataloktól minden intézmény, minden fenntartó csak szabadulni szeretne. Így lett nekünk általános iskolánk is ebben a tanévben a Sáta nevű településen. A szokásos képlet szerint a nem cigány szülők a cigány gyerekekre hivatkozva elvitték a gyereküket az iskolából, a csökkenő gyerekszám miatt az önkormányzat már nem tudta fenntartani az iskolát, de a bezárás helyett nekünk adta át fenntartásra. A szomszédos faluból is ide iratkozott be a cigány gyerekek többsége. Ezeknek a gyerekeknek is hasonló okok miatt zárták be falusi iskoláját; és miközben a hátrányos helyzetű gyerekekre felvett fejlesztési pénzekből felújított iskola épületet a falusiak nyugdíjasklubként és a polgárőrök konditeremként hasznosítják, a faluban élő cigánygyerekeket a közeli város gettóiskolájába körzetesítették. Hát inkább átjöttek hozzánk.

Ám miközben neves nemzetközi szervezetek is elismernek és támogatnak minket, például 2011 szeptembertől a Dr. Ámbédkar Iskola az Amnesty International módszertani iskolájaként működik, folyamatosan jönnek önkéntesek is különböző nyugat-európai buddhista közösségekből, gyűjtéseket szerveznek nekünk, helyben a munkánk társadalmi elfogadottsága minimális: a településeken, ahol dolgozunk, folyamatosan gáncsolnak minket. Átlagban havonta két ellenőrzést kapunk a különböző hivataloktól, már a VPOP-nál is feljelentettek minket – de pechjükre szabályosan működünk. Ugyanakkor, mióta a törvény szerint nem vagyunk egyház, a jövőnk az aktuális politikacsinálók kezében van. A sorsunk attól függ, mit akar az oktatásirányítás. Márpedig ezzel a problémával, amivel mi foglalkozunk, kezdeni kell valamit: a szegénytelepeken ketyeg a demográfiai bomba, és ezeknek a gyerekeknek kell minket eltartani, a nyugdíjunkat fizetni húsz év múlva. De azt a politikusokkal együtt az egész társadalomnak be kell látnia, hogy ez a probléma nem a cigányok, de nem is a szegények, hanem mindannyiunk problémája. Mi azt látjuk, hogy ezek az emberek tanulni és dolgozni szeretnének, villanyszámlát és adót szeretnének fizetni, egyszóval: teljes jogú polgárok szeretnének lenni. Meg kellene adni nekik erre az esélyt!